Zoltán András

Egy többségi nyelv kisebbségben: a fehérorosz nyelv elnémulása

A kisebbségi szláv nyelvek szociolingvisztikai tipológiájáról írva Sven Gustavsson a fehér­oroszt is megemlíti, mégpedig nem ott, ahol valóban kisebbségben van (Lengyelországban, Litvániában, Ukrajnában, Oroszországban és diaszpórában a távolabbi posztszovjet térségben, valamint Észak-Amerikában és Ausztráliában), hanem éppenséggel magában Fehéroroszor­szágban, ahol ugyan a statisztikák szerint a fehéroroszul beszélni tudók többségben vannak, de funkcionálisan a fehérorosz nyelv helyzete egy kisebbségi nyelvéhez hasonlít (Gustavsson 1998; vö. Kisebbségkutatás 10/1, 2001, 140). A fehérorosz nyelvi helyzet valóban páratlan a szláv világban; még a sok szempontból hasonló történetű és hasonló nyelvi problémákkal küzdő Ukrajnában is összehasonlíthatatlanul jobb az ukrán nyelv helyzete, mint Fehér­orosz­ország­ban a fehéroroszé.

Az anyanyelvük ügye iránt elkötelezett fehérorosz nyelvészek, írók, pedagógusok Elnémulás címen adtak ki egy kötetet a szomszédos Litvánia fővárosában, Vilnában (Vilnius, fehéroroszul: Vil’nâ), amelyben megkísérlik egyrészt megvizsgálni a fehérorosz nyelv jelenkori elsorvadásának, illetve tudatos elsorvasztásának az okait, másrészt keresik a nyelv megmentésének lehetséges útjait (Anjamenne 2000).

A Magyarországhoz hasonlóan most körülbelül 10 milliós lakosságú Fehéroroszország meglehetősen későn jelent meg ezen a néven a történelem színpadán, de a fehérorosz nyelv lényegesen hosszabb múltra tekint vissza, mint a modern fehérorosz állam. Mielőtt a jelenlegi helyzet közvetlen okainak ismertetésére térnénk, röviden vázoljuk a fehérorosz nyelv korábbi történetét is, mivel a mostani „elnémulás” e nyelv története során nem az első, vagy – ha az ófehérorosz és a modern fehérorosz irodalmi nyelv közötti diszkontinuitást is figyelembe vesszük – úgy is mondhatnánk, hogy nem ez az első fehérorosz nyelv, amely elnémul.

A XIII–XIV. század során az egykori kijevi Rusz nyugati és délnyugati fejedelemségei fokozatosan a Litván Nagyfejedelemség fennhatósága alá kerültek, amely így túlnyomórészt (legnagyobb kiterjedésekor mintegy 90 százalékban) szláv nyelvű állammá vált. A lengyel–litván perszonálunió (1386) után a litván nagyfejedelmi kancellária átvette a krakkói lengyel királyi kancellária keleti szláv (óukrán) nyelvű oklevélkiadási gyakorlatát, s ezzel a keleti szláv lett az egész hatalmas ország közigazgatási nyelve. Idővel a kancelláriai nyelv ukrán jellegzetességei a vilnai – fehérorosz nyelvjárási környezetű – litván nagyfejedelmi kancelláriában halványodtak, illetve fehérorosz vonásokkal egészültek ki, tehát kialakult egyfajta kompromisszumos óukrán–ófehérorosz (a szakirodalomban gyakran „nyugat­orosznak” nevezett) nyelvállapot, amely a XVII. század végéig (1696) hivatalosan Litvánia közigazgatási nyelve volt (Stang 1935, 51–52). Mivel a lublini unió (1569) értelmében az ukrán lakosságú területeket Lengyelországhoz csatolták, a maradék Litvániában a fehérorosz nyelvű lakosság került többségbe, s a kancelláriai nyelvben is a fehérorosz nyelvi jellegzetességek kerültek túlsúlyba. Ez az ófehérorosz nyelv a közigazgatási funkciók mellett a XVI. században egyre inkább – az egyházi szlávval szemben – a világi irodalmi nyelv szerepét is betöltötte a keleti szláv nyelvű, ortodox vallású vagy (1596 után) unitus lakosság körében. Önelnevezése egyszerűen csak ruskaja mova (’rutén nyelv’) vagy prostaja mova ’egyszerű nyelv’ volt; ez utóbbi elnevezés az egyházi szlávtól különböztette meg. [1] A fehérorosz elnevezés csak jóval később, a XVII. században honosodik meg, és kezdetben nem önelnevezés volt, hanem a külvilág próbálta a fehér- jelzővel megkülönböztetni őket a többi „orosz” önelnevezésű néptől. [2] Ezen az ófehérorosz nyelven a XVI. században bibliafordítások láttak napvilágot, hitvitázó irodalom, történeti művek keletkeztek rajta, sőt nyugat-európai eredetű szépirodalmi műveket is lefordítottak ófehéroroszra (például Oláh Miklós Athila című munkáját, vö. Zoltán 2004).

Az ófehérorosz irodalmi nyelv azonban a XVI. század végétől kezdve rohamos hanyatlásnak indult. Az 1588. évi litván alkotmány, amelyet Vilnában nyomtattak ki ófehérorosz nyelven, még előírja, hogy a litván közigazgatás nyelve a rutén (IV. fejezet, 1. cikkely, vö. Statut 1989, 140), de maga a tény, hogy ezt már törvénybe kellett foglalni, arra vall, hogy a gyakorlat már nem volt egységes. S valóban, a korabeli iratanyag arról tanúskodik, hogy a litvániai nemesek egyre gyakrabban latin betűkkel, lengyeles formában írják alá a dokumentumokat, majd az írnokok is csak az okmányok kezdő és záró formuláit írják cirill betűkkel ruténul, az okmányok lényegi részeit már egyre gyakrabban lengyelül írják. A litvániai nemességre óhatatlanul nagy vonzerőt gyakorolt a lengyel nemesség nyelve és kultúrája, s így maga is egyre inkább hasonult hozzá nemcsak öltözködésében és szokásaiban, hanem nyelvében is. A nyelvi hasonulás egyrészt úgy ment végbe, hogy az ófehérorosz nyelv egyre több lengyel elemet olvasztott magába olyannyira, hogy egyre inkább valamiféle cirill betűs lengyelre kezdett hasonlítani, másrészt a nyugatias iskolázottságú litvániai nemesek nemcsak a lengyel társalgási nyelvet vették át, hanem írásban is egyre gyakrabban azt használták. Hozzájárult ehhez, hogy a XVI. században a Litván Nagy­fejedelem­ségben az eredetileg ortodox rutének között is jelentős tért hódított a reformáció, az ellenreformáció során azonban a nemesség nem az ortodox hitre tért vissza, hanem többnyire katolizált, vagyis vallásában is lengyellé lett. A litvániai rutén nemesség eme spontán ellengyelesedésének logikus következményeképpen megváltozott nyelvi gyakorlat törvénybe iktatását jelentette, hogy az 1696. évi közös lengyel–litván szejm megszüntette az immár anakronisztikussá vált korábbi gyakorlatot (amelyet amúgy is már csak tessék-lássék követtek az írnokok, ha egyáltalán tudtak még cirill betűkkel írni), és elrendelte, hogy ezentúl minden hivatalos okmányt és határozatot lengyel nyelven kell kiállítani (miközben a régebbi ófehérorosz nyelvű okmányok és határozatok természetesen továbbra is érvényben maradtak). [3]

Az ófehérorosz ezzel megszűnt a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelve lenni, de egyéb írásbeli funkcióiból is kikopott. A nemesség és a tehetősebb polgárság áttért a lengyelre. A XVIII. században és a XIX. század első felében gyakorlatilag szünetel a fehér­orosz nyelv írásbeli használata. Ez az elnémulás azonban nem jelentette a fehérorosz nyelv megszűnését, csupán azt, hogy hosszú ideig nem írtak fehéroroszul. Viszont a Litván Nagyfejedelemség fehérorosz vidékein fehéroroszul – és többnyire csak fehéroroszul – beszélt továbbra is a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság, továbbá a kisnemesség és a városi polgárság alsóbb rétegei. Az ófehérorosz nyelv elhalása tehát csak egy a végére már amúgy is mesterkéltté vált, minden elemében ellengyelesedett irodalmi nyelvváltozat végét jelentette, nem magának az élő, természetes nyelvnek a megszűnését, amely népnyelvként – a maga nyelvjárási sokszínűségében – természetesen élt tovább.

A lengyel–litván állam felszámolása (1795) után a fehérorosz lakosságú területek teljes egészében Oroszország fennhatósága alá kerültek. Ez nem jelentette azonnal a korábbi nyelvi állapotok megváltozását. Az 1831. évi felkelésig változatlanul a lengyel maradt a közigazgatási nyelv. A felkelés utáni megtorlás az erőszakos oroszosítás kezdetét is jelentette. ekkor vezetik be az orosz törvények szerinti bíráskodást a litván statútum helyett. A nyelvé­ben is fehérorosz parasztságot a cári kormányzat igyekezett szembeállítani a lengyel nyelvű és kultúrájú „rebellis” nemességgel. 1839-ben felszámolták az egyházi uniót, a görög katolikus híveket az orosz ortodox államegyházba kényszerítette. Ezzel megszűnt az a felekezet, amely a fehéroroszok nemzeti vallásává válhatott volna, mert megkülönböztette volna őket mind a római katolikus lengyelektől, mind az ortodox oroszoktól. Az unió erőszakos felszámolásával a katolicizmus egyértelműen a nemesek, az ortodoxia a parasztok vallása lett.

A romantika hatására a XIX. század derekán lengyel műveltségű nemesek kezdtek érdeklődni a fehérorosz népköltészet iránt, majd maguk is írni kezdtek népies verseket a parasztok nyelvén. Ezzel kezdődik lényegében a modern fehérorosz irodalmi nyelv kialakulása, amely nem az ófehérorosz hagyományt folytatja, hanem teljesen új, népnyelvi alapra helyezte a szépirodalmat. Az új fehérorosz irodalom nem tudott még gyökeret verni, amikor az 1863. évi felkelés után a még erőszakosabb oroszosítás körülményei között az orosz cenzúra egyszerűen nem engedte megjelenni a fehérorosz nyelvű irodalmi műveket. A XIX. század második felének fehérorosz költői csak külföldön jelentethették meg munkáikat. A fehérorosz nyelvet az orosz hatóságok egyszerűen nem ismerték el, s így az 1905. évi orosz forradalomig gyakorlatilag nyomtatásban nem jelenhettek meg fehérorosz nyelvű sajtótermékek.

A XIX. századi szerény előzmények után tehát csak 1905 után indulhatott meg a fehérorosz irodalmi nyelv fejlődése. Ekkorra a módosabb parasztság gyermekeiből kialakult egy nemzeti érzelmű fehérorosz elit, amely élénk kulturális munkába fogott, megteremtette a fehérorosz nyelvű sajtót és szépirodalmat. A Naša Niva című folyóirat (1906–1915) vált az új fehérorosz irodalom vezető orgánumává, és ebben a lapban munkálták ki az új fehérorosz irodalmi nyelv normáit is, de az első leíró nyelvtan csak 1918-ban jelent meg. 1907-ben létrejöttek az első fehérorosz nyelvű magániskolák, megindult a népi kultúra szélesebb körű felfedezése, a nemzeti újjászületés. Az orosz egyetemi városokban fehérorosz diákegyletek alakultak, amelyekben az új fehérorosz értelmiség ápolta szülőföldje kultúráját. A fehérorosz nemzeti eszme elsősorban a nyugatos kultúrájú, katolikus fehérorosz értelmiség körében hódított. A cári időkben a moszkvai patriarkátus nem biztosított semmiféle autonómiát a fehérorosz vidékeknek. A XIX. század végén a fehéroroszok lakta területen zömmel orosz papok szolgáltak. Így például 1897-ben, amikor a fehérorosz vidékeken az oroszok aránya az összlakosság 3,6%-ára rúgott, az ortodox papság 54%-a volt orosz nemzetiségű. Az orosz ortodoxia arra törekedett, hogy a fehérorosz lakosságot az orosz néphez asszimilálja, minden ortodox vallású fehéroroszt orosznak tekintett. Fehéroroszországot illetően az orosz ortodoxia mint orosz birodalmi államegyház a korabeli állami ideológiát képviselte, amely tagadta a fehérorosz etnikum és a fehérorosz nyelv önállóságát, s ezeket az „összorosz” nép, illetve az „összorosz” nyelv regionális változatának tekintette. Szerbiával és Bulgáriával ellentétben, ahol a nemzeti újjászületési mozgalom az ortodox egyházból indult ki, itt az orosz ortodoxia a fehérorosz nemzeti mozgalom elfojtására törekedett. Ez a magyará­zata annak, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján kibontakozó fehérorosz nemzeti újjászületési mozgalom szinte egyetlen képviselője sem az ortodoxok közül került ki (Bieder 2000; vö. Kisebbségkutatás 10/3, 2001, 549–553). Mindent összevetve a fehérorosz nemzeti mozgalom sikerei szerényebbek voltak, mint a szomszédos litvánok vagy ukránok hasonló mozgalmaié (vö. Szybieka 2002, 174–182).

Az I. világháború alatt a fehéroroszok által lakott területek hamar hadszíntérré váltak. Azon a területen, amely a háború kezdeti szakaszában a cári Oroszország uralma alatt maradt (1915 őszéig egész Fehéroroszország, 1917 februárjáig az ország központi és keleti része), folytatódott az a politika, amely az előző évtizedben alakult ki, vagyis a hétköznapi érintkezésen kívül használatát csak a szépirodalomban, az időszaki sajtóban és az amatőr kulturális tevékenységben tűrték meg. A háború elején ténylegesen azonban még ezeken a területeken is tovább szűkült a fehérorosz nyelv használata, mert a valódi vagy a mester­ségesen felnagyított nehézségekre hivatkozva megszűntek a korábban rendszeresen megjelenő fehérorosz nyelvű kiadványok, és beszüntették tevékenységüket az amatőr kulturális egye­sületek is. Másrészt viszont a cári hatóságok engedélyezték különféle jótékonysági egyletek alakítását, amelyek a háború sújtotta lakosság szenvedéseit voltak hivatva enyhíteni, de belső ügyeikben a fehérorosz nyelvet használták, és a nemzeti újjászületés legális központjaivá váltak. Ennél kedvezőbb feltételek alakultak ki a fehérorosz nyelv társadalmi funkcióinak kiterjedésére Nyugat-Fehéroroszországban azután, hogy 1915 nyarán–őszén német birodalmi csapatok szállták meg. A németek gyengíteni akarták az elfoglalt területeken az orosz befolyást, ezért korlátozták az orosz nyelv használatát, ugyanakkor a hivatalos, a társadalmi és a kulturális életben engedélyezték a helyi nyelvek használatát. A fehérorosz kérdésben a német kormány sokáig nem tudott véglegesen dönteni, de elismerte a fehéroroszok nemzeti különállását és nyelvük egyenjogúságát a lengyellel, a litvánnal és a többi helyi nyelvvel. A helyi közigazgatásnak Vilna, Grodno és Białystok körzetében a fehérorosz nyelvet is használnia kellett. 1916–1918 között Vilnában a német közigazgatás felügyelete mellett Goman címmel fehérorosz újságot adtak ki. Könyvek és brosúrák is jelentek meg fehérorosz nyelven, fehérorosz kulturális rendezvényeket tartottak. Történelmi jelentőséggel bírt, hogy a németek által megszállt területen létrejött a fehérorosz iskolahálózat. Az első fehérorosz elemi iskola 1915 novemberében nyílt meg Vilnában; 1918-ban az első szakaszban megszállt területeken már több mint 120 ilyen iskola működött. A tanítók részére fehérorosz nyelvtanfolyamokat szerveztek, 1916–1918 között egy Szviszlacs nevű kisvárosban működött az első fehérorosz tanítóképző. Megszervezték a tankönyvkiadást, ekkor történtek az első kísérletek a fehérorosz tudományos terminológia kialakítására is. Az orosz fennhatóság alatt maradt területen a fehérorosz nyelv státusa nagyban emelkedett az 1917. februári forradalom után. A közigazgatásban ugyan nem kapott szerepet, de a politikai szabadság légkörében egyre több újság és egyéb sajtótermék (brosúra, röplap) jelent meg fehérorosz nyelven. A politikai élet mellett a fehérorosz nyelv egyre nagyobb szerepet kapott az amatőr színjátszó mozgalomban is. Fehérorosz katolikus papok megkezdték a fehérorosz nyelv bevezetését az istentiszteletben. Az 1917/1918. tanévben már a front orosz oldalán is beindult néhány fehérorosz iskola. Az 1917 októberében hatalomra került bolsevikok ellenségesen viszonyultak a fehérorosz nemzeti újjászületéshez, de 1918 februárjáig tartó első rövid uralmuk alatt nem tudták teljesen visszaszorítani a fehérorosz nyelvet a már kivívott pozícióiból. Az új német támadás következtében a fehérorosz törzsterület csaknem teljes egészében német megszállás alá került. A fehérorosz mozgalom korábban frontvonal által elválasztott két áramlata egyesült. 1918 tavaszán kikiáltották a Fehérorosz Népköztársaságot. Vitatható, hogy mennyire volt szuverén ez az államalakulat, kétségtelen azonban, hogy rövid fennállása alatt a nemzeti kultúra terén maradandót alkotott. A fehérorosz nyelvet újkori történetében először a köztársaság államnyelvévé nyilvánították. Jelentős mértékben nőtt a fehérorosz nyelv presztízse, megjelent az első fehérorosz normatív nyelvtan. A nemzeti nyelvű oktatás korábban soha nem tapasztalt méreteket öltött: 1918 végén az egész országban mintegy 350 fehérorosz iskola működött. Minszkben megindultak egy fehérorosz egyetem létrehozásának előkészítő munkálatai, Vilnában létrejött a Fehérorosz Tudományos Társaság, amely sokat tett a fehérorosz tudományos terminológia kialakításáért. A katolikusok után az ortodox papok is kezdtek csatlakozni a fehérorosz mozgalomhoz (Rudovič 2001; vö. Kisebbségkutatás 11/1, 2002, 182–183).

Az 1918. március 25-én kikiáltott független Fehérorosz Népköztársaságot ugyan hamar elsodorták a háborús és a forradalmi események, de a fehérorosz államisággal számolnia kellett Szovjet-Oroszországnak is, amely kezdetben afféle ütközőállamként hívta életre közte és az újonnan létrejött Lengyelország között 1919 elején a Fehérorosz Szovjetköztársaságot. Az 1919–1920. évi szovjet–lengyel háborút lezáró rigai békében Lengyelország elismerte Szovjet-Fehér­orosz­ország és Szovjet-Ukrajna függetlenségét, de maga Szovjet-Fehéroroszország mindössze az egykori minszki kormányzóság hat járására zsugorodott, miután Lengyelország megkapta Nyugat-Fehéroroszországot, Szovjet-Oroszország pedig már korábban magába olvasztotta Kelet-Fehéroroszország nagyobb részét. A Szovjetunió megalakulásakor (1922) a mindössze másfél milliós miniállam a legkisebb szövetségi állam volt a bolsevik birodalomban, de azután 1924-ben és 1926-ban, két lépcsőben visszakapta Oroszországtól, illetve Ukrajnától a polocki, a vityebszki, a mogiljovi és a gomeli kormányzóságok zömmel fehérorosz lakosú területeit, így lakossága megközelítette az öt millió főt (Szybieka 2002, 263).

Szovjet-Fehéroroszország területének változásai

(Szybieka 2002, 523)

A világforradalomra játszó korai szovjet politika egy ideig lehetővé tette a fehérorosz nyelv fejlődését Szovjet-(Kelet-)Fehéroroszországban, főleg azért, hogy megnyerje magának a lengyelországi fehérorosz értelmiséget, és ezáltal bolsevizálja a fehéroroszok beolvasztására törekvő lengyel politikával szembenálló nyugat-fehéroroszországi nemzeti mozgalmat. A modern fehérorosz irodalmi nyelv, amelynek első nyelvtana is csak 1918-ban jelent meg, csak a fél országban válhatott államnyelvvé, ott is a szovjet doktrína jegyében, miszerint a kultúra csak nyelvében nemzeti, tartalmában szocialista, tehát a nem szocialista tartalmak kifejezése eleve cenzurális akadályokba ütközött. Ráadásul a fehérorosz nyelv bevezetése a közigazgatásban 1924-től kezdve kampányszerűen folyt, így az alapvetően internacionalista beállítódású szovjet bürokrácia szabotálta, ahol tehette. A Fehérorosz Szovjetköztársaságban négy hivatalos nyelv volt: az orosz, a fehérorosz, a lengyel és a jiddis, a totálisan állami sajtó- és könyvkiadásban a kampányszerű alborutenizáció időszakában is megmaradt az orosz nyelvű sajtótermékek számbeli fölénye a fehéroroszokéval szemben. Ennek ellenére 1928-ra csaknem teljesen fehérorosz nyelvű lett a közigazgatás. A felsőoktatásban azonban nehezen haladt a fehérorosz nyelvre való áttérés. Az ország egyetlen egyetemén 1926-ban az oktatók 25 százaléka volt fehérorosz, de közülük is csak 29 százalék tudott fehéroroszul (Snapkoŭski 2000, 35). Az alborutenizáció egybefolyt a szovjetizációval, s mindez eleve deformálta a fehérorosz nemzetté válás amúgy is megkésett folyamatát (vö. Szybieka 2002, 276–277).

A szovjet rendszer flörtje a fehérorosz nemzeti törekvésekkel nem tartott sokáig. 1929-ben gyakorlatilag szakítottak az alborutenizáció politikájával. A megerősödött központi szovjethatalom nem kereste többé a cári Oroszországban egykor elnyomott nemzetiségek kegyeit, mert már nem szorult rá erre. 1930-ban megkezdődött a fehérorosz nemzeti érzelmű értelmiség üldözése, kezdetben a vezető személyiségek kiemelése, öngyilkosságba kergetése vagy száműzése útján, 1933-ban kerültek sorra a fiatalabb írók, majd 1936–1937-ben a terror tömegessé vált (Kandybovič 2000, vö. Kisebbségkutatás 10/1, 2001, 186–190). A sztálini terror idején a fehérorosz írók és költők 90 százalékát tartóztatták le, s legtöbbjüket el is pusztították. A 328 letartóztatott irodalmár közül mindössze 20 élte meg Sztálin halálát (1953), és szabadult ki a fogságból. A Fehérorosz Írószövetség 39 szabadlábon hagyott tagja közül csak 14-en írtak fehéroroszul. A nemrég alakult Fehérorosz Tudományos Akadémia munkatársainak 90 százalékát veszítette el, s ezek legtöbbjét kivégezték (Snapkoŭski 2000, 35). A megtorlásoknak nemcsak az írók, hanem műveik is áldozatul estek, hiszen ezeket bevonták a közkönyvtárakból és a könyvesboltokból, de a megfélemlített lakosság is igyekezett megszabadulni a tiltott szerzők könyveitől. Az irodalmároknál csak a nyelvészek jártak rosszabbul: abból a körülbelül negyven nyelvészből, aki az 1920-as, 1930-as években a fehérorosz akadémiai intézményekben dolgozott, a II. világháború kitörésekor mindössze egyetlen fő volt szabadlábon (Zaprudski 2000, 46).

A megfogyatkozott és megfélemlített fehérorosz szellemi elitben újabb hatalmas pusztítást végzett a II. világháború. A német megszállás alatt valamilyen szellemi tevékenységet végző fehérorosz értelmiségi réteg (tanítók, újságírók) vagy emigrációba vonult, vagy a szovjet megtorlásnak esett áldozatul. Nem csoda, hogy a II. világháború befejezése után a fehérorosz értelmiség legnagyobb része már nem volt képes ellenállni az oroszosító törekvéseknek. Teljesen érzéketlenné vált a nemzeti – és így a nyelvi – kérdések iránt a teljesen eloroszosodott kommunista pártelit.

Ilyen körülmények között a fehérorosz nyelv nem egyszerűen csak visszaszorult, hanem deformálódott is. A kötelező kétnyelvűség körülményei közepette a fehérorosz nyelv szinonim lexikális és grammatikai készletéből csak azokat kezdték használni, amelyek egyeztek az orosszal. Így például a fehérorosz főváros Menszk nevéből így lett orosz mintára Minszk (számos további példával l. Cychun 2000).

A II. világháború után hatalmas léptekkel kezdték fölszámolni a fehérorosz nyelvű közoktatást, amely ekkor még alapvetően fehérorosz nyelvű volt. 1945/46-ban Szovjet-Fehéroroszországban 10 982 fehérorosz tanítási nyelvű iskola volt a 324 orosz, 42 lengyel és 17 ukrán nyelvű mellett. 1985-ben az iskoláknak már csak 23 százaléka volt fehérorosz nyelvű, ezek is leginkább kis létszámú falusi iskolák voltak. Az 1960–1970-es években több mint 20 éven át egyetlen fehérorosz tannyelvű osztály sem működött Minszkben. Néhány elkeseredett és mindenre elszánt szülő kívánságára 1982-ben beindult az oktatás egyetlen fehérorosz tannyelvű osztályban az egyik fővárosi iskolában. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a fehérorosz lakosság háború utáni nemzedékei igen nagy mértékben közömbösek a fehérorosz nyelv és kultúra iránt, és egyre nő azoknak a fehéroroszoknak a száma, akiknek az orosz az anyanyelvük (Navicki 2000). Fehéroroszországban abból a 7,9 millió lakosból, aki fehérorosz nemzetiségűnek vallotta magát, csak 6,34 millióan (80,25%) vallották magukat fehérorosz anyanyelvűnek, közülük is csak 3,58 millió fő tudta a fehéroroszt aktívan és passzívan egyaránt használni. Az 1989. évi adatok szerint a Fehéroroszországban élő fehérorosz nemzetiségűek 19,73 százaléka nyelvileg teljesen el volt oroszosodva. Ehhez járul még, hogy Fehéroroszországban 1989-ben 1,35 millió orosz élt, ami a 10,15 milliós összlakosság 13,3 százaléka. (Moser 2000; vö. Kisebbségkutatás 11/2, 2002, 620–621).

Mindezek ellenére az 1980-as évek szabadabb szelleme, majd a Szovjetunió széthullása és a független Fehérorosz Köztársaság megalakulása a fehérorosz nyelv használatának újabb fellendülését hozta. Ez a fellendülés azonban nem volt tartós. A fehérorosz értelmiségnek be kellett látnia, hogy a fehérorosz nemzeti törekvések elkötelezett képviselői kisebbségben vannak saját hazájukban. Az 1990. évi nyelvtörvény még – hosszú türelmi idővel – a fehéroroszt kívánta államnyelvvé tenni, de a Lukasenka-féle államcsíny után erre már nincs semmiféle remény, mert a fehérorosz mellett az oroszt is államnyelvvé tették, ami gyakorlatilag a fehérorosz rohamos további visszaszorulásához vezet. Az 1990-es évek fehérorosz nyelvpolitikai fordulatai az állami politika irányváltozásait tükrözik: míg az évtized elején a nyugati és demokratikus orientáció jutott néhány évig szóhoz, 1995 óta az Oroszországhoz való csatlakozás koncepciója érvényesül. A Lukasenka elnök és a fehérorosz demokratikus ellenzék közötti konfliktus elmélyülésével párhuzamosan a fehérorosz nyelv egyre inkább az elnöki hatalommal való szembenállással kezdett társulni. A fehérorosz nyelvet az állam nem támogatja, ami amúgy is nehéz helyzetét tovább súlyosbítja (Zaprudski 2002; vö. Kisebbségkutatás 11/4, 2002, 1025–1029).

Az ófehérorosz irodalmi nyelv elnémulása nem jelentette a fehérorosz nyelv kihalását, mert – mint utaltunk rá – a nyelv szóbeli formái tovább éltek az akkori fehérorosz társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság ajkán. A modern fehérorosz nyelv használati körének az összezsugorodása azonban tényleg a nyelv elnémulásával fenyeget. Az 1930-as évek erőszakos kollektivizálása, a kuláktalanítás címén történő deportálások, a világháborús veszteségek, a háború utáni erőltetett iparosítás következtében alaposan megfogyatkozott és átalakult az a paraszti társadalom, amely a fehéroroszt mint beszélt nyelvet korábban akkor is tovább éltette, amikor a nyelv irodalmi formában szünetelt. A hosszú ideig tartó, majd a Lukasenka-érában reneszánszát élő szovjet nyelvpolitika a modern tömegtájékoztatási eszközökkel kiegészülve azt eredményezi, hogy a fehérorosz falusi társadalom fehérorosz anyanyelvjárását nem a fehérorosz, hanem a nagyorosz standarddal váltja fel. S mindez most már nem külső nyomásra történik, hanem önként, a független Fehéroroszország állami keretei között, de természetesen a fehérorosz (és oly sok más) nemzeti kérdés múltbeli erőszakos kezelésének egyenes következményeként.

Felhasznált irodalom

Anjamenne 2000 – Аняменне. З хронікі знішчення беларускай мовы. Вільня: “Gudas”, 2000.

Bely 2000 – Алесь Белы, Хроніка Белай Русі – Chronicon Russiae Albae. Нарыс гісторыі Белай Русі. Мінск: “Энцыклапедыкс”, 2000.

Bieder 2000 – Hermann Bieder, Konfession, Ethnie und Sprache in Weißrußland im 20. Jahrhundert. – Zeitschrift für Slawistik 45, 2000, 200–214.

Celunova 1997–1998 – Е. А. Целунова, Kультурная и языковая ситуация Великого княжества Литовского. – Annali dell’Istituto universitario Orientale di Napoli (AION), Slavistica 5. Napoli 1997–1998, 33–109.

Cychun 2000 – Генадзь Цыхун, Дэфармацыі ў сістэме беларускай літаратурнай мовы ў гады таталітарызму. – Anjamenne 2000, 102–111.

Gustavsson 1998 – Sven Gustavsson, Sociolinguistic Typology of Slavic Minority Languages. – In: Slovo. Tidskrift av Slaviska institutionen vid Uppsala universitet, 46, 1998, 75–98.

Ivanov 2003 – Вяч. Вс. Иванов, Славянские диалекты в соотношении с другими языками Великого княжества Литовского. – In: Славянское языкознание. XIII Meждународный съезд славистов. Любляна, 2003 г. Доклады российской делегации. Moсквa: «Индрик», 2003, 258–288.

Kandybovìč 2000 – Сымон Кандыбовіч, Разгром нацыянальнага руху у Беларусі. Мінск: Беларускі Гістарычны Агляд, 2000.

Łatyszonek 2004 – Oleg Łatyszonek, From White Russia to Belarus. – In: Annus Alba­ruthenicus 2004 – Год Беларускі 2004. Рэдактар Сакрат Яновіч. Krynki: Villa Sokrates, 2004, 13–47. (http://www.kamunikat.net.iig.pl/pdf/annus/annus2004.pdf)

Martel 1938 – А. Martel, La langue polonaise dans les pays ruthènes, Ukraine et Russie Blanche. Lille, 1938.

Moser 2000 – Michael Moser, Koexistenz, Konvergenz und Kontamination ostslavischer Sprachen in Weißrußland und in der Ukraine. – Zeitschrift für Slawistik 45, 2000, 185–199.

Moser 2002 – Michael Moser, Что такое «простая мова»? – Studia Slavica Hung. 47, 2002, 221–260.

Navicki 2000 – Уладзімір навіцкі, З гісторыі русіфікацыі агульнаадукацыйнай шлолы на Беларусі (1944 – сярэдзіна 80-х гг.). . – Anjamenne 2000, 163–168.

Rudovič 2001 – Станіслаў Рудовіч, Пашырэнне сацыяльных функцый беларускай мовы ў аставінах першай сусветнай вайны: гістарычны вопыт, урокі для нашчадкаў. – In: Беларуская мова: шляхі развіцця, кантакты, перспектывы: Матэрыялы ІІІ Міжнароднага кангрэса беларусістаў […]. (= Беларусіка – Albaruthenica 19). Мінск: «Беларускі кнігазбор», 2001, 6–10.

Snapkoŭski 2000 – Уладзімір Снапкоўскі, Эліта і мова. – Anjamenne 2000, 33–40.

Stang 1935 – Christian S. Stang, Die westrussische Kanzleisprache des Großfürstentums Litauen. Oslo, 1935.

Statut 1989 – Статут Вялікага княства Літоўскага 1588. Тэксты. Даведнік. Каментарыі. Мінск, 1989.

Szybieka 2002 –Zachar Szybieka, Historia Białorusi 1895–2000. Lublin, 2002.

Zaprudski 2000 – Сяргей Запрудскі, Грамадзкае сцвярджэнне беларускай мовы і парушэнні правоў беларускамоўных людзей. – Anjamenne 2000, 45–53.

Zoltán 2004 – Zoltán András, Oláh Miklós Athila című munkájának XVI. századi lengyel és fehérorosz fordítása. Az előszót írta: Udvari István. Nyíregyháza: Örökségünk Kiadó Bt., 2004 (= Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 6.)